Az első szerelmek mindörökké emlékezetünkbe vésődnek. A legtisztább és legnemesebb érzés, melyet életünkben a legkorábban megtapasztalunk, s amely belőlünk fakad, szívünkből ered.
Emlékszem régi szerelmeimre. Eddig pontosan három alaklommal tapasztalhattam meg ezt a felemelő és felemésztő érzést. Viszonzatlan szerelmek voltak ezek. Jöttek, voltak és elmúltak. De, azóta is örömmel gondolok vissza azokra a napokra, amikor alig vártam, hogy csak megpillantsam szerelmem tárgyát, azt a személyt, akiért pici szívem minden másodpercben megdobbant, s kinek tekintetétől, érintésétől, szavaitól szinte egy másik dimenzióban érezhettem magam.
Három szerelem, három különböző személy, három eltérő egyéniség. Mondják: mindenkiben az első szerelmet keresed… Nálam ez nem működött. Nem hasonlítottak egymásra sem gondolkodásmódban, sem semmiben gyakorlatilag. Nem azt kerestem bennük, amit nem kaphatok meg, de mégsem kaptam meg, amit kerestem bennük. Talán mert nem is tudtak érzéseimről… De, ha tudtak volna, lehet, hogy akkor sem viszonozták volna. Ez viszont már nem derül ki. A régi szerelmek a feledés homályába merülnek, azonban szívünkbe perzselődtek az idők végezetéig.
Boldog, aki szerethet, és akit szeretnek. Nem csupán boldog, hanem szerencsés is. Van mellette valaki, akire mindenben számíthat. Aki forró teával vár hideg téli estéken; szorosan magához ölel magányos perceidben; meghallgatja szavaid és te tudod, hogy hallja; aggódik érted és legszívesebben minden pillanatban veled lenne, hogy együtt hajózhassatok a szerelem tengerén.
Gyakran elgondolkodtam már, hogy talán velem van a baj… Lehet, hogy eddig nem a megfelelő helyen kerestem a megfelelő személyt? Vagy csak arra vártam, hogy a potenciális szerelem rám találjon? Biztosan jó ez a stratégia?
Egyeseknek keresni sem kell, mindig szerelemben égnek. Mások örülnek, hogy rátalálhattak az igaz érzelmekre egy igaz társ oldalán. De a többiek még mindig csak arra várnak, hogy őket is meglelje valaki.
Kell-e kétségbeesetten hajszolni a boldogságot, vagy a sors megteszi a kellő lépéseket? Szükséges-e feltétlenül hinni a végzetben, vagy nekünk kell tennünk a végzetért?
Az egyre csak növekvő csalódások pedig még inkább elbizonytalanítanak bennünket és megingatnak célunkba vetett hitünkben, hogy számunkra is létezik a boldogság. De a fogalmak, mint például a boldogság, ténylegesen definiálhatók? Aki szerelemben ég, valóban boldog? Akit nem ér el Ámor nyila, az tényleg boldogtalan? Mitől függ, hogy ki mire vágyik leginkább? S ha mi boldogak vagyunk, vajon szerelmünk is az? Nos, ez a leginkább ismételt kérdés egy szerelmi kapcsolatban. „Tényleg szeret engem?” „Miért is szeret engem?” „Biztos azért van mellettem, mert szeret engem?” Mert én szeretem őt, de ő ugyanolyan nemes érzéseket táplál felém? Ezt a legnehezebb megtudni, s talán lehetetlen is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése