(Részlet Popper Péter - Praxis c. könyvéből)
Azt kérdezed tőlem:- Manapság miért nincsenek csodák?
- Hogyne lennének - felelem én -, csak másféle csodák történnek, mint a régi időkben. Mert az évezredek során más lett az emberek lelke is.
- Mennyiben lett más?
- Nézd csak! Kétezer évvel ezelőtt Júdeában híre járt, hogy valaki a Genezáret-tó partján az igazságról prédikál. Akkor a sarukészítő szólt a kardkovácsnak: Koma menjünk oda! Hátha mond valami fontosat. Namármost, én a tanárod vagyok, állítólag szereted az óráimat, és egyszer csak azt hallod, hogy a Velencei-tó partján az igazságról prédikálok. Mit teszel? Hát szólsz a haverodnak, hogy siessünk oda autóval, mielőtt a mentők kijönnek a Popperért és beviszik a zárt osztályra. És kedvesek lesztek, majd valami ilyesmit mondtok: Biztos fáradt tetszik lenni... tessék eljönni velünk, pihenni egy kicsit.
Vagyis a léleknek is nyitottnak kell lenni a csoda, a transzcendencia befogadására, különben minden látomást, elhívást elmebajként fog értékelni. S eljut oda, hogy egész kultúránkat - Jézussal, Mózessel, a prófétákkal, Mohameddel, Buddhával, Epheszoszi Homályos Hérakleitosszal és Assisi Szent Ferenccel egyetemben aki lelki zavar vagy betegség eredményének tartja majd. Ma csoda csak a csendes, meditatív, befelé forduló lelkeknek jár, csendes meditatív csodák, de semmivel sem kisebbek, mint az ókor lármás, látványos csodái, a tenger szétválása, halottak feltámadása, vagy a víz borrá változása.
Akarjátok, hogy csináljunk egy kísérletet? Játszunk egy nagy csodával! Mondjuk, tudományos ülés van az egyik egyetem könyvtártermében. Csupa nagydoktor, professzor, professzor, minősített kutató üli körbe az asztalt. Ám hirtelen reccsenve összetörik az egyik karosszék, és ahol egy pillanattal ezelőtt Márkus professzor üldögélt, egy hatalmas elefánt lóbálta az ormányát. A neves tudós elefánttá változott! Ez egy elég látványos csoda, nem?
Mi fog történni? A csoda megvalósult, harmincnégy tudományos fokozattal rendelkező szemtanú jelenlétében.
Először is halálos nagy csend lesz. A döbbenet csendje. Talán...talán Márkus legjobb barátja egy kis idő után halkan megszólal:
- Zoli Ne hülyéskedj!...
De senki sem hülyéskedik, csak az elefánt lóbálja az ormányát. A tudományos ülés résztvevői ekkor csendesen hátratolják a széküket, nagy ívben kikerülik az állatot és kiosonnak. Az ajtót kulcsra zárják. A legbátrabbak benéznek a kulcslyukon. Nincs tévedés, a könyvtárban ott áll az elefánt és lóbál.
Most minden tekintet Szatmári akadémikusra, a főnökre tapad. Számára ütött a cselekvés órája.
- Géza tanár úr! - mondja a helyettesének. - Kérek intézkedj!
A docens az égnek emeli a tekintetét és az adjunktushoz fordul:
- Misikém, tedd meg a szükséges lépéseket az elefánt eltávolítására! Mégse tarthatjuk örökké a könyvtárban!
Az adjunktus már tudja, hogy a dolog a tanársegédre tartozik:
- Szilágyi doktor, most megmutathatod, hogy megérdemelten kerültél a könyvtár élére!
És Szilágyi doktor megcélozza a végállomást a portás személyében:
- Bíró bácsi, mint tudjuk, egy elefánt került a könyvtárba. Szállíttassa el!
A bölcs öreg portás az állatkertet hívja: könyvtár, elefánt, stb. Hülye viccnek tartják, leteszik a kagylót. Újabb telefon. És a harmadik. Elefánt van a könyvtárban. Végül megkérdezik:
- Hogyan került oda?
Vigyázat! Ez az igazán kritikus és veszélyes kérdés. És Bíró bácsi nem meri megmondani, hogy Márkus professzor változott elefánttá. Hogyisne! Még bekasztlizzák a diliházba.
- Tudja a fene, kérem. Egyszercsak ott volt. - A hangja könyörgőre fordult. - Az isten szerelmére, nem viccelek, jöjjenek már érte!
És értejöttek. Az elefánt ügyesen mászott le a lépcsőkön és helyet foglalt az érte küldött teherautón. Egy óra múlva már az elefánt-házban csemegézett.
A csoda harmincnégy szemtanúja szinte megnémulva tért haza.
- Na mi volt a konferencián? - kérdezték a feleségek, férjek és anyukák. És senki sem akadt, aki az újságból felnézve, vállvonogatva elmondta volna az igazat:
- Semmi különös. Ja a Márkus Zoli, tudod aki tavaly jött haza Belgiumból, elefánttá változott.
Mindenki mélyen elmerült a sajtó külpolitikai hírei között, vagy a televízió meccsközvetítését bámulta.
Ámde másnap Márkus prof felesége megjelent Szatmárinál.
- Professzor úr, tegnap a férjem nem jött haza. Nem is telefonált. Egész éjjel izgultam, még a mentőket is felhívtam. Mi történt vele?
Szatmári torkát birizgálta egy kis izgalom: mi lenne ha megmondaná?
- Asszonyom nyugodjon meg. Férje az állatkerti elefántházban van.
De azután csak annyit mondott:
- Ne haragudjon, fogalmam sincs. Délután még részt vett a tudományos megbeszélésünkön.
Hiába volt minden, rendőrség, magánnyomozók, hirdetések, dr. Márkus Zoltán egyetemi tanár soha többé nem került elő. Lassan híre járt, hogy egy bártáncosnővel Hawaii szigetekre szökött, és ott jól menő férfi alsónemű kereskedése van. A felesége elvált tőle. Egykori kollégái lassan elfelejtették.
Látjátok? A csoda befulladt. A Jóisten ezt pontosan tudja, ezért nem tesz látványos csodákat.
Illetve...Egyvalaki mégis volt, akit a csoda szíven ütött. Egy öreg könyvtári kukac. Rákvölgyi Vilmos, aki a polcok között észrevétlenül kutakodva néma tanúja volt az eseményeknek. Ő szombat délutánonként még esőben is kiment az állatkertbe és nézegette Márkus professzort elefántvalóságában. S amikor rájött, hogy szívesen eszi a sült tököt, mindig vitt neki. S ilyesmit forgatott a fejében:
- Öreg vagyok már, megrögzött ateista, nemsokára meghalok. De mégsem zárható ki, hogy Isten mindezt az én kedvemért csinálta.
S utolsó látogatásakor sült tök helyett egy közepes méretű gyertyát vitt magával. Késő délután volt már, senki sem járt a közelben. Meggyújtotta a gyertyát és elnézte, ahogy a lángja nyugtalanul lobog a leszálló alkonyatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése